Aug. 13, Tuxtla

Mivel hajnali 3-kor jöttünk a szúnyogok ébreszteni minket, így az alvás sem volt sok. Fél 7-ig bírtuk a forgolódást az ágyban és akkor úgy döntöttünk, hogy elindulunk.

A városban még vásároltunk gyümölcsöt, stb. és utána pedig tankolás és reggeli jött. Omlettet ettünk szintén valami barna szósszal és kék sajttal. Szerencsére a barna szósz csak az omlett mellett volt, mert különben éhen maradtam volna J Peti persze megette.

Ezután jött az 500 km-es út, amit azt hittünk, hogy az eddigiekhez hasonlóan fogunk megtenni és korán Tuxtla-ba érünk, de ez korántsem volt így.

Először is: jöttek a hegyek. Na nem akármilyenek. Az induláskor a tengerszint feletti magasság 1600 méter fölött volt, így nem is mondom, sőt nem is tudjátok elképzelni, hogy majdnem a felhők között mentünk.

Aztán jöttek az olyan kanyargós utak, amiknek a szélén nem is volt korlát, ami esetleg szerencsétlen utazót megfogná. Na ekkor kezdtem félni. Persze Peti nagyon jó és magabiztos, de eléggé megfontolt sofőrnek bizonyult.

Az út egy elég vadregényes tájon vezetett végig. A kaktusszal borított hegyek, aloa vera ültetvények, keselyűk a döglött állatok felett, lepukkant falvak az úton, banditáknak kinéző egyszerű emberek a zsuppos kocsik hátulján, stb.

Na ekkor még azt gondoltam, hogy nem jöhet már félelmetesebb, de jött!

Előtűnt egy tank, rajta fegyveres katonával és előtte egy másik. Intett, hogy lassítsunk és elvezetett az útról, mivel ugye az út egyébként is le volt zárva. Aztán jött a vezetőjük. Leállítottak, Peti lehúzta az ablakot és aztán kérdezte (persze spanyolul), hogy mit akarunk mi errefelé. Egyikőnk sem értette J, de mondtuk, hogy Tuxtla. Aztán mosolygott és indulhattunk tovább.

Na ebből a fajta élményből az út során 3-szor volt részünk. Mindegyiken drogos szállítmány után kutattak. Ebből éreztük, hogy itt már nem olyan biztonságos területen járunk. Azért megnyugtattak és táblák is jelezték angolul a turistáknak, hogy ne féljünk, mert a turistáknak nem esik bántalmuk.

Valóban eddig nagyon jó élményeink vannak az itteniekkel. Nagyon segítőkészek, kedvesek. Nem lehet rá panasz.

Ma délben például annyira nem értettük meg egymást egy étteremben a pincérrel, hogy elkezdtünk röhögni. Peti sem tudta elmagyarázni, mert nem jutott eszébe, hogy sült csirke és sült krumpli. Kiszakadt belőlünk a röhögés. Lehet, hogy már igazából a fáradtságtól, de nagyon röhögött a pincér is velünk. Na ekkor a szomszéd asztalnál (ott ültek az étteremben egyedül mellettünk) odaszólt egy nő, hogy segíthet-e nekünk. Francia család volt, ahol a nő beszélt spanyolul. Na ők is messze kerültek Európából.

Mivel az út ennyire fárasztó volt és a holnapi sem lesz egyszerű, így ahogy a szállodába értünk (kb.8), nem mentünk már ki szétnézni és azt tervezzük, hogy 6-kor indulunk is, mert 700 km áll előttünk.